Monthly Archives: ottobre 2016

Scendi dalle stelle – poesia di Sándor Márai

56

Angelo, scendi dalle stelle, va’ a Budapest,
va’ veloce, tra rovine bruciate e fredde,
dove tra i carri armati russi tacciono le campane.
Dove non brilla Natale,
non ci sono addobbi sugli alberi,
non c’è altro che freddo, gelo e fame.
Di’ a loro che lo sappiano,
parla ad alta voce nella notte,
angelo, porta loro il mistero di Natale.

Sbatti veloce le ali, vola veloce
perchè ti aspettano tanto.
Non parlare a loro del mondo,
dove ora a lume di candela
in stanze calde si apparecchia.
Il prete in chiesa usa un linguaggio solenne,
fruscia la carta da regalo,
buone intenzioni, parole sagge.
Sugli alberi candele romane.
Angelo, parlaci tu di Natale.

Racconta, perchè è un miracolo,
che nella notte placida l’albero di Natale
di un popolo povero si è acceso
e sono molti a fare il segno della croce.
Il popolo dei continenti lo guarda,
uno lo capisce, l’altro non l’afferra.
Scuotono il capo, è troppo per molti.
Pregano o si inorridiscono:
perchè sull’albero non ci sono dolci,
ma l’Ungheria, il Cristo dei popoli.

E le passano tanti davanti;
il soldato che l’ha trafitta;
il fariseo che l’ha venduta;
chi l’ha negata tre volte;
chi, dopo che intinse con lei nel piatto,
l’ha offerta per trenta monete d’argento,
e mentre la insultava e la picchiava,
le beveva sangue e mangiava il corpo.
Ora stanno là tutti a guardare,
ma nessun di loro osa parlarle.

Perchè lei non parla più, non accusa,
guarda solo giù dalla croce, come Cristo.
E’ strano questo albero di Natale,
chi l’ha portato, l’angelo o il diavolo?
Quelli che tirano a sorte la sua veste,
non sanno quello che fanno,
solo fiutano, sospettano
il mistero di questa notte,
perchè questo è uno strano Natale,
sull’albero c’è il popolo ungherese.

E il mondo parla di miracolo,
preti predicano coraggio,
l’uomo di stato lo commenta,
lo benedice anche il santo papa.
E gente di ogni tipo e rango,
chiede: a che cosa è servito?
Perchè non aspettava in silenzio la fine,
e si estinse come la Sorte volle?
Perchè si squarciò il cielo?
Perchè un popolo ha detto: “Ora basta!”

Sono in molti a non capire
che cosa è questa inondazione,
perchè si è mosso l’ordine del mondo?
Un popolo ha urlato. Poi fu il silenzio.
Ma ora tanti stanno a chiedere:
di carne ed ossa chi ha fatto legge?
E lo chiedono molti, sempre di più,
perchè non lo afferrano proprio
loro che l’hanno avuto in eredità,
ma allora vale tanto la Libertà?

Angelo, porta loro la notizia,
che dal sangue sorge sempre nuova vita.
Si sono già incontrati diverse volte:
il Bambino, l’asino, il pastore.
Nel presepe, nel sogno
quando la Vita ha partorito,
a salvaguardare il miracolo
sono loro con il respiro.
Perchè è accesa la Stella, spunta l’aurora.
Angelo del cielo, porta la notizia.

Márai Sándor: Mennyből az angyal*

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, – mennyből az angyal

New York, 1956.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Illyés-féle interjú – Nomen est omen

2012 februárjában a MTA BTK Irodalomtudományi Intézet Illyés Gyula Archívuma, nevezetesen Tüskés Anna, interjút készített velem, az Illyés Gyula fordításommal kapcsolatban. Itt közlöm:

Hogyan került kapcsolatba Illyés életművével, mikor olvasott először Illyést, honnan jött az indíttatás?

Mindigis szerettem az irodalmat, a verseket, gyermekkoromban rengeteget olvastam, sokszor vettem  részt szavalóversenyeken. Illyéssel is akkor ismerkedtem meg, igaz, csak általános iskolai szinten. Gimnáziumi és felsőfokú (Pénzügyi és Számviteli Főiskola) tanulmányaimat munka mellett végeztem, később számítóközpontokban és a Magyar Televízió szervezési osztályán dolgoztam, így az irodalomra nemigen jutott idő. Úgy gondolom azonban, a gyermekkorban szerzett benyomások, mégha egy ideig látensek is, egy egész életre kihatnak.

Jóval később, miután kikerültem Olaszországba, ahol igen jó fogadtatásom volt és ahol most is nagyon jól érzem magam, nyelvi és kulturális szempontból elszigetelődtem hazámtól. Felébredt bennem a vágy, hogy abból a csodálatos irodalmi örökségből, amelyet mi magyarok magunknak mondhatunk és amely sajnos a nyelvi korlátok miatt a világ számára nem élvezhető, az olaszokkal is megosszam. Igen merész vállalkozás volt ez, de úgy látszik, megérte: nagyon kedvező visszhangja volt az olaszok és az olaszul értő magyarok részéről egyaránt. Nagy elismerés számomra, hogy fordításaim bekerültek egy olasz nyelvi tagozatos középiskolai tankönyv anyagába (Giro d’italiano 2, Nemzeti Tankönyvkiadó), mint gyakorlat és ajánlott olvasmány.

Lefordította Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versét, amely megjelent az Osservatorio Letterarióban. Mi ennek a fordításnak a története, honnan jött az ötlet?

Megragadott a drámaisága, a fantasztikus ritmusa, nem tudtam neki ellenállni. Ez egy olyan vers, aminek hátborzongató hatása van és sajnos mindig aktuális, mert a hatalommal való visszaélés, az önkényes erőszak, mások leigázása a világ különböző pontjain ma is megtörténik. Az emberi jogokat, melyeknek kivívása annyi áldozatba került, meg kell védenünk, őrködnünk kell a demokrácia felett. A fordítás, úgy tudom, annak idején bekerült az Illyés Múzeum anyagai közé.

Fordított mást is Illyéstől?

Nem, ez az egyetlen.

Ismerte esetleg személyesen Illyést?

Nem, sajnos nem ismertem.

Illyés 1944 decemberi Naplójegyzeteiben olvashatjuk a következő bejegyzéseket: 
December 2. Szombat [p. 329]

Le Tihanyba Flórával (Szopkó, Preszler, Korbuly). Este: katonaság árad át a kompon. A sötétben bemásznak az udvarokba, szállást kérnek. Zörgés nálunk. Az első csoportot elküldjük. Újabb kettő. Beszéd a sötétben (oroszul), hogy nincs hely, de adunk kenyeret és bort. (A szomszédban közben veszekvés[?]: partizánok.) Végre kettőt befogadunk: hangjuk rokonszenves. Ruszten Csirikov „Bjughalter” és egy sofőr. Esznek. Lefekszenek. Reggel „doszvidányije”. Mariskát megsimogatják: „Tótárka.” „Pachozsdit.”

December [p. 335]

Vasárnap volt. A vőn kívül még két férj jött le a telepre, egy mérnök és egy tengerészkapitány, aki most a kereskedelmi minisztériumban dolgozott. De kivételesen lejött lányaihoz Preszler, a Hangya-raktárnok is.

– Maradunk – mondta Korbuly, a tengerészkapitány. Fiatal ember volt. Sötét, örmény arcbőre egy árnyalattal világosabb volt, megfogyatkozott alatta a vér.

– Nincs is már vonat – mondta Szopkó, a mérnök.

– Nekem pedig akárhogy is vissza kell mennem – mondta Preszler.

Esetleg valamelyik családtagjáról van itt szó?

Nem olvastam a naplót, így számomra ez egy fantasztikus felfedezés. A Preszler név tudomásom szerint nagyon ritka (családomon kívül csak külföldön élő Preszlerekről tudok), tehát egyáltalában nem kizárt, hogy egy rokonomról van szó. Sajnos édesapám egy éve meghalt, így nehéz lesz kideríteni az igazságot, de megpróbálom.

Más magyar irodalmi műveket is lefordított olaszra?

Igen, többek között Ady, Petőfi, József Attila, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Arany, Tóth Árpád, Radnóti verseket, sőt egy Szakonyi elbeszélést is, amelyhez az író készségesen megadta az engedélyt. Ezenkívül néhány népmesét, főleg Mátyás király meséket. Minden fordítás publikálva lett a honlapomon (www.ungherese.tk), ezen kívül a Magyar Elektronikus Könyvtárba is bekerült. A honlapomon 54 ezer látogató, a MEK-en 15 ezren olvasták ezeket a fordításokat. Sajnos többen figyelmen kívül hagyták a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket és a forrás megjelölése nélkül közöltek le egyes verseket. Volt, hogy a költő neve is elmaradt, megcsonkultak strófák, összeolvadtak versek. Néhány felhasználó arra vetemedett, hogy a fordításokat mint saját verseit közölje le egyes fórumokon. Mint nemrég felfedeztem, 2010 májusában La Repubblica, – egyike a legtekintélyesebb olasz napilapoknak, – egy Adyról szóló cikkben leközölte egy fordításomat: ebben az esetben is a forrás megjelölése nélkül.

Fordított valamit olaszról magyarra?

Körülbelül öt éve a Kalligram Kiadó (Pozsony – Budapest) megbízott azzal, hogy az Európai Unió támogatásával kiadandó Pasolini sorozat első kötetét (Tisztátalan cselekedetek – Amado mio) lefordítsam. Ez igen nehéz feladat de ugyanakkor nagy megtiszteltetés is volt, már csak azért is, mert az első magyarul megjelent Pasolini irodalmi műről van szó. A kötet a 2008-ban a Budapesti Könyvhéten lett bemutatva és úgy tudom kedvező fogadtatásban részesült.

Mivel foglalkozik jelenleg?

Üzemgazdászi (rend_szerszervezői) végzettségem van, de itt Olaszországban több mint húsz év alatt nem sikerült állást találnom, gyakorlatilag munkanélküli vagyok. Mivel a számítástechnika továbbra is érdekel, honlapok kezelésével tartom magam edzésben. Körülbelül öt évig egy regionális napilap és egy kulturális magazin munkatársa voltam, újságírói díjjal is ki lettem tüntetve. Egy éve azonban mindent otthagytam, hogy a festészetben, – hobby, amit néhány éve űzök, – professzionális szintre juthassak. Ez szintén egy gyermekkoromból visszatérő szenvedély. Realista stílusban készült festményeim, rajzaim (főleg portrék) a www.pagnes.tk honlapon tekinthetőek meg.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Una frase sulla tirannia – poesia di Gyula Illyes

Una frase sulla tirannia

Dove c’è tirannia
là c’è tirannia
non solo nel fucile,
non solo nella prigione,

non solo nelle camere
di interrogazione,
non solo nella voce
della guardia di notte,

non solo nel discorso
oscuro dell’accusa
o nei segni di Morse,
battuti sui muri della prigione,

non solo nella confessione
o nella condanna inappellabile
del giudice: colpevole!
C’è tirannia ovunque,

non solo nell’ordine militare:
puntate, fuoco!
è nel suono del tamburo,
nel tonfo del cadavere nel fosso,

non solo nella notizia
sussurrata con paura
attraverso la porta
semi-aperta,

non solo nel dito che serra la bocca
e zittisce ogni parola:
non ti muovere!
Non solo nelle linee

impietrite di espressione
che, come una griglia,
intrappolano l’urlo di paura
e nella cascata di lacrime mute

che aumentano ancora
di più il silenzio,
non solo nella pupilla
spalancata,

c’è tirannia
non solo nei canti,
hurrah ed evviva urlati
di nuovo in piedi

dove c’è tirannia
là c’è tirannia
non solo nell’applauso
instancabile dei palmi,

nel suono della tromba, nell’opera,
nelle pietre delle statue,
nei colori e nelle gallerie,
è presente in ogni cornice,

anzi già nel pennello,
non solo nel suono del motore
della macchina che passa
nella notte silenziosa

o quando si ferma
davanti la casa;
la tirannia è onnipresente,
la trovi nelle scuole materne,

nel consiglio del padre,
nel sorriso della madre,
nel modo con cui il bambino
risponde all’estraneo;

non solo nel filo spinato
non solo nelle fila dei libri,
nei loro contenuti
ancora più distruttivi,

è presente
nel bacio di addio,
quando ti chiede la moglie
quand’è che ti rivedo?;

nei saluti tanto abituali
sulla strada: come stai?
e nelle strette di mani
d’improvviso un po’ più morbide,

nel gelarsi del viso
della tua amante, improvviso;
perché è lì anche nei
tuoi incontri amorosi,

non solo nell’interrogatorio
ma nella dichiarazione,
nell’ebbrezza della parola dolce
come mosca nel vino,

perché non sei solo
nemmeno nel tuo sogno,
sta là con te nell’atto amoroso,
anzi già prima, nel desiderio,

perché ti pare bello
solo che è suo,
era la tua amante
che pensavi di amare,

nel piatto e nel bicchiere,
nell’olfatto e nel gusto,
nel freddo e nel crepuscolo,
nella stanza e all’aperto,

come quando attraverso
la finestra aperta
entra la puzza dalla strada
oppure c’è una fuga di gas,

se parli a te stesso,
ti interroga il tiranno
non sei libero nemmeno
nell’immaginario,

nel cielo là sopra
anche la Via Lattea
ti pare diversa: sembra
una frontiera,

dove il faro sparge luce
sulla zona battuta,
è un campo minato e la stella
ti pare un finestrino da spia,

la tenda celestiale:
campo di lavoro enorme,
perché la tirannia parla
dal suono della campana,

dal prete a chi ti confessi,
dalla predicazione;
chiese, parlamento, cavalletti
di tortura: sono palcoscenici;

apri e chiudi gli occhi,
inutile, ti guardano tutti,
è come una malattia
da cui nessuno ti libera,

senti il ticchettio delle ruote
prigioniero, prigioniero, ti dice
puoi andare al mare
o in montagna, lo respiri sempre,

è presente nel lampo,
in ogni rumore inatteso,
nella luce e nell’improvviso
sussulto del cuore;

nel riposo e nella noia
che ti lega, come catena,
nello scossone della pioggia,
nella nevicata bianca

che ti imprigiona,
negli occhi del tuo cane;
perché è presente
in ogni tua intenzione,

in ogni obiettivo
nel tuo futuro,
in ogni pensiero,
in ogni movimento;

come il fiume segue
il suo letto, e lo forma,
lo costruisci pure tu,
lo rivedi nello specchio,

ti guarda, non puoi scappare,
sei prigioniero ma anche carceriere;
lo senti nell’odore del tabacco,
nel tessuto del tuo vestito,

si impregna in tutto,
fino al tuo cervello,
vorresti aver idee,
ma solo le sue ti vengono in mente,

vorresti guardare, ma vedi
solo ciò che ti fa vedere
e dal cerino si avvampa
la fiamma e brucia

il bosco tutto intorno,
perché dovevi calpestarlo,
ma non lo facesti,
ed ormai è troppo tardi,

così ti sorveglia ormai,
in casa tua, in fabbrica,
nel campo e non lo sai più
cos’è carne e pane,

che significa vivere, amare,
desiderare, abbracciare;
lo schiavo produce
e porta le sue catene,

se mangi, lo fai crescere,
per esso fai i figli,
di questa catena
fanno parte tutti,

anche da te parte ed inonda,
anche tu ne sei membra,
così viviamo nel buio come talpe,
sebbene sopra di noi ci sia il sole,

e ci rinchiudiamo in prigioni,
perché dove c’è tirannia
è inutile la canzone
o qualsiasi opera d’arte,

perché è là anche
presso la tua tomba,
e dichiara tu chi eri,
ne sei servo anche nelle polveri.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsõben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó õr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hûvös
ítéletében: bûnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tûz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelzõ ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergõdõ jajsikolyban,
a csöndet

növelõ néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengõ szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
elõtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedõl a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
õ, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamezõ; a csillag:
kémlelõ ablak,

a nyüzsgõ égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérõ rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelõdsz ki e körbõl?
õ néz rád a tükörbõl,

õ les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evõdik
velõdig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit õ eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdõtûz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is õ vigyáz már,
gyárban, mezõn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, õt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belõled bûzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hû,
akármilyen mû,

mert ott áll
eleve sírodnál,
õ mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer