poesie

Alla Speranza – poesia di Csokonai

Fata Morgana,
che inganni i mortali,
sembri divinità,
Speranza cieca, falsa!
Ti crea l’infelice
e ti adora come protettore.
Perchè mi inganni ancora?
Perchè mi sorridi?
Perchè il buon umore finto
mi instilli?
Resta dove sei,
mi hai sollecitato,
ti ho creduto
e mi hai ingannato!

Nel mio giardino
hai piantato narcisi,
con ruscelli freschi
hai inaffiato i miei alberi,
mi hai coperto
con mille fiori
e la felicità
celestiale mi donavi.
Ogni mattina i miei pensieri
volavano come api verso i fiori.
Mi mancava solo una cosa
per la felicità completa,
il cuore di Lilla ho chiesto
e me l’ha dato il cielo.

Ma ahimè, i miei fiori
si sono appassiti,
alberi verdi e ruscelli
si sono essiccati.
La mia gioia di primavera
divenne tristezza d’inverno,
tutto il bello che avevo
ora è di un altro, immeritato.
Oh, magari mi fosse
rimasta Lilla, solo lei,
ora non mi lamenterei,
tra le sue braccia
i miei pensieri
dimenticherei
e gli onori e la fama
non desiderei.

Lasciami, Speranza,
lasciami in pace,
tanto questo dolore
mi uccide.
Sento che la mia forza
mi abbandona,
l’anima il cielo,
il corpo la terra desidera.
Per me, il prato è disadorno,
il campo è bruciato,
il boschetto è riarso,
il sole è scomparso.
Belle melodie armoniose,
fantasie colorate,
gioia, speranza, Lilla,
addio a tutte!

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Richiesta rispettosa

Mi consuma il fuoco ardente
di questo immenso amore,
la medicina per la mia ferita
sei tu, bellissima piccola rosa!

Il vivace brillare dei tuoi occhi
è come fuoco che illumina l’alba,
cacciano via i miei pensieri
le tue lucide labbra.

Rispondi con parole angeliche
alla mia richiesta,
con mille baci d’ambrosia
ti pagherò per la risposta.

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis ‘tulipánt!’
Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,

Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer
spacer

Babbo Natale – poesia di Zoltan Zelk

(Zelk Zoltán: Mikulás)

Sulla via del cielo
cade la neve, tira il vento,
ma a Babbo Natale non fa niente,
capotto caldo sulle spalle,
il vento può soffiare,
quanto vuole,
il bravo vecchio non si gela
mentre dal cielo arriva a terra.

Gli alberi del cielo
sono carichi di stelle,
la luna brillante
una lanterna regge.
Sulla terra
cominciano a suonare
centinaia di campane:
“Evviva, arriva Babbo Natale!”

– Ti aspettano nelle finestre
le piccole scarpe,
hai portato delle noccioline
e delle caramelle? –
-Certo, che ho portato,
è proprio ora,
non resterà nessuna
scarpa vuota! –

Arriva l’alba.
Tornando a casa,
tutte le stelle
gli corrono incontro
per salutare
Babbo Natale.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Piccola canzone di Natale – poesia di Ady

Piccola canzone di Natale
(Ady Endre: Kis karácsonyi ének)

Le campane suonavano ieri,
anche domani suoneranno,
gli angeli dopodomani
neve di diamanti porteranno.

Vorrei lodare Dio
come fanno i grandi,
ma sono ancora bambino,
comincio la vita adesso.

Ci provo lo stesso,
a lodare Dio,
quanto sono felici
i pastori e i re magi.

Andrei anch’io a cantare,
farei tante belle cose
per Gesù bambino,
come tutti i grandi.

Sporcherei volentieri
i miei stivali nuovi,
magari il mio amore
potessi provare al Signore.

(così cantai coraggioso
con fede da bambino
nel brutto Natale
di 1883)

Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretére
Mégis csak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek hittel, bátran
1883
Csúf karácsonyában.)

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Scendi dalle stelle – poesia di Sándor Márai

56

Angelo, scendi dalle stelle, va’ a Budapest,
va’ veloce, tra rovine bruciate e fredde,
dove tra i carri armati russi tacciono le campane.
Dove non brilla Natale,
non ci sono addobbi sugli alberi,
non c’è altro che freddo, gelo e fame.
Di’ a loro che lo sappiano,
parla ad alta voce nella notte,
angelo, porta loro il mistero di Natale.

Sbatti veloce le ali, vola veloce
perchè ti aspettano tanto.
Non parlare a loro del mondo,
dove ora a lume di candela
in stanze calde si apparecchia.
Il prete in chiesa usa un linguaggio solenne,
fruscia la carta da regalo,
buone intenzioni, parole sagge.
Sugli alberi candele romane.
Angelo, parlaci tu di Natale.

Racconta, perchè è un miracolo,
che nella notte placida l’albero di Natale
di un popolo povero si è acceso
e sono molti a fare il segno della croce.
Il popolo dei continenti lo guarda,
uno lo capisce, l’altro non l’afferra.
Scuotono il capo, è troppo per molti.
Pregano o si inorridiscono:
perchè sull’albero non ci sono dolci,
ma l’Ungheria, il Cristo dei popoli.

E le passano tanti davanti;
il soldato che l’ha trafitta;
il fariseo che l’ha venduta;
chi l’ha negata tre volte;
chi, dopo che intinse con lei nel piatto,
l’ha offerta per trenta monete d’argento,
e mentre la insultava e la picchiava,
le beveva sangue e mangiava il corpo.
Ora stanno là tutti a guardare,
ma nessun di loro osa parlarle.

Perchè lei non parla più, non accusa,
guarda solo giù dalla croce, come Cristo.
E’ strano questo albero di Natale,
chi l’ha portato, l’angelo o il diavolo?
Quelli che tirano a sorte la sua veste,
non sanno quello che fanno,
solo fiutano, sospettano
il mistero di questa notte,
perchè questo è uno strano Natale,
sull’albero c’è il popolo ungherese.

E il mondo parla di miracolo,
preti predicano coraggio,
l’uomo di stato lo commenta,
lo benedice anche il santo papa.
E gente di ogni tipo e rango,
chiede: a che cosa è servito?
Perchè non aspettava in silenzio la fine,
e si estinse come la Sorte volle?
Perchè si squarciò il cielo?
Perchè un popolo ha detto: “Ora basta!”

Sono in molti a non capire
che cosa è questa inondazione,
perchè si è mosso l’ordine del mondo?
Un popolo ha urlato. Poi fu il silenzio.
Ma ora tanti stanno a chiedere:
di carne ed ossa chi ha fatto legge?
E lo chiedono molti, sempre di più,
perchè non lo afferrano proprio
loro che l’hanno avuto in eredità,
ma allora vale tanto la Libertà?

Angelo, porta loro la notizia,
che dal sangue sorge sempre nuova vita.
Si sono già incontrati diverse volte:
il Bambino, l’asino, il pastore.
Nel presepe, nel sogno
quando la Vita ha partorito,
a salvaguardare il miracolo
sono loro con il respiro.
Perchè è accesa la Stella, spunta l’aurora.
Angelo del cielo, porta la notizia.

Márai Sándor: Mennyből az angyal*

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, – mennyből az angyal

New York, 1956.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Una frase sulla tirannia – poesia di Gyula Illyes

Una frase sulla tirannia

Dove c’è tirannia
là c’è tirannia
non solo nel fucile,
non solo nella prigione,

non solo nelle camere
di interrogazione,
non solo nella voce
della guardia di notte,

non solo nel discorso
oscuro dell’accusa
o nei segni di Morse,
battuti sui muri della prigione,

non solo nella confessione
o nella condanna inappellabile
del giudice: colpevole!
C’è tirannia ovunque,

non solo nell’ordine militare:
puntate, fuoco!
è nel suono del tamburo,
nel tonfo del cadavere nel fosso,

non solo nella notizia
sussurrata con paura
attraverso la porta
semi-aperta,

non solo nel dito che serra la bocca
e zittisce ogni parola:
non ti muovere!
Non solo nelle linee

impietrite di espressione
che, come una griglia,
intrappolano l’urlo di paura
e nella cascata di lacrime mute

che aumentano ancora
di più il silenzio,
non solo nella pupilla
spalancata,

c’è tirannia
non solo nei canti,
hurrah ed evviva urlati
di nuovo in piedi

dove c’è tirannia
là c’è tirannia
non solo nell’applauso
instancabile dei palmi,

nel suono della tromba, nell’opera,
nelle pietre delle statue,
nei colori e nelle gallerie,
è presente in ogni cornice,

anzi già nel pennello,
non solo nel suono del motore
della macchina che passa
nella notte silenziosa

o quando si ferma
davanti la casa;
la tirannia è onnipresente,
la trovi nelle scuole materne,

nel consiglio del padre,
nel sorriso della madre,
nel modo con cui il bambino
risponde all’estraneo;

non solo nel filo spinato
non solo nelle fila dei libri,
nei loro contenuti
ancora più distruttivi,

è presente
nel bacio di addio,
quando ti chiede la moglie
quand’è che ti rivedo?;

nei saluti tanto abituali
sulla strada: come stai?
e nelle strette di mani
d’improvviso un po’ più morbide,

nel gelarsi del viso
della tua amante, improvviso;
perché è lì anche nei
tuoi incontri amorosi,

non solo nell’interrogatorio
ma nella dichiarazione,
nell’ebbrezza della parola dolce
come mosca nel vino,

perché non sei solo
nemmeno nel tuo sogno,
sta là con te nell’atto amoroso,
anzi già prima, nel desiderio,

perché ti pare bello
solo che è suo,
era la tua amante
che pensavi di amare,

nel piatto e nel bicchiere,
nell’olfatto e nel gusto,
nel freddo e nel crepuscolo,
nella stanza e all’aperto,

come quando attraverso
la finestra aperta
entra la puzza dalla strada
oppure c’è una fuga di gas,

se parli a te stesso,
ti interroga il tiranno
non sei libero nemmeno
nell’immaginario,

nel cielo là sopra
anche la Via Lattea
ti pare diversa: sembra
una frontiera,

dove il faro sparge luce
sulla zona battuta,
è un campo minato e la stella
ti pare un finestrino da spia,

la tenda celestiale:
campo di lavoro enorme,
perché la tirannia parla
dal suono della campana,

dal prete a chi ti confessi,
dalla predicazione;
chiese, parlamento, cavalletti
di tortura: sono palcoscenici;

apri e chiudi gli occhi,
inutile, ti guardano tutti,
è come una malattia
da cui nessuno ti libera,

senti il ticchettio delle ruote
prigioniero, prigioniero, ti dice
puoi andare al mare
o in montagna, lo respiri sempre,

è presente nel lampo,
in ogni rumore inatteso,
nella luce e nell’improvviso
sussulto del cuore;

nel riposo e nella noia
che ti lega, come catena,
nello scossone della pioggia,
nella nevicata bianca

che ti imprigiona,
negli occhi del tuo cane;
perché è presente
in ogni tua intenzione,

in ogni obiettivo
nel tuo futuro,
in ogni pensiero,
in ogni movimento;

come il fiume segue
il suo letto, e lo forma,
lo costruisci pure tu,
lo rivedi nello specchio,

ti guarda, non puoi scappare,
sei prigioniero ma anche carceriere;
lo senti nell’odore del tabacco,
nel tessuto del tuo vestito,

si impregna in tutto,
fino al tuo cervello,
vorresti aver idee,
ma solo le sue ti vengono in mente,

vorresti guardare, ma vedi
solo ciò che ti fa vedere
e dal cerino si avvampa
la fiamma e brucia

il bosco tutto intorno,
perché dovevi calpestarlo,
ma non lo facesti,
ed ormai è troppo tardi,

così ti sorveglia ormai,
in casa tua, in fabbrica,
nel campo e non lo sai più
cos’è carne e pane,

che significa vivere, amare,
desiderare, abbracciare;
lo schiavo produce
e porta le sue catene,

se mangi, lo fai crescere,
per esso fai i figli,
di questa catena
fanno parte tutti,

anche da te parte ed inonda,
anche tu ne sei membra,
così viviamo nel buio come talpe,
sebbene sopra di noi ci sia il sole,

e ci rinchiudiamo in prigioni,
perché dove c’è tirannia
è inutile la canzone
o qualsiasi opera d’arte,

perché è là anche
presso la tua tomba,
e dichiara tu chi eri,
ne sei servo anche nelle polveri.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsõben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó õr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hûvös
ítéletében: bûnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tûz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelzõ ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergõdõ jajsikolyban,
a csöndet

növelõ néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengõ szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
elõtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedõl a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
õ, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamezõ; a csillag:
kémlelõ ablak,

a nyüzsgõ égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérõ rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelõdsz ki e körbõl?
õ néz rád a tükörbõl,

õ les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evõdik
velõdig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit õ eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdõtûz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is õ vigyáz már,
gyárban, mezõn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, õt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belõled bûzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hû,
akármilyen mû,

mert ott áll
eleve sírodnál,
õ mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Alla fine di settembre – poesia di Sándor Petőfi

scultura-petofi-szendrey

scultura di Petofi con la moglie Julia Szendrey

Alla fine di settembre

(Szeptember végén – 1847)

E’ ancora verde il pioppo davanti la finestra,
ancora fioriscono i fiori nella valle,
ma vedi l’arrivo dell’inverno là sopra?
La cima del monte è coperta di neve.
Nel mio cuore brucia il fuoco dell’estate
ancora tutta la primavera ci fiorisce,
ma vedi: nei miei capelli scuri
si mischiano già i primi grigi.

Cadono i fiori e la vita corre via…
Siediti amore, sulle mie ginocchia.
Tu, che ora sul mio petto appoggi la testa,
domani magari piangerai sulla mia tomba.
Dimmi; se sarò io il primo a morire
mi coprirai gli occhi, piangendo?
E ti potrà poi convincere l’amore
di un altro ad abbandonare il mio nome?

Se dovessi buttare il velo da vedova,
attaccalo sulla croce della mia tomba,
io di notte salirò dal regno della morte
e lo porterò laggiù con me.
Per asciugare le mie lacrime per te,
che mi hai dimenticato così veloce,
e curare le mie ferite di cuore
perché ti amerò ancora e anche là, per sempre!

Szeptember végén 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

E’ tornato l’autunno – poesia di Sándor Petőfi

i colori dell'autunno

i colori dell’autunno – dipinto in olio di Agnes Preszler

 

E’ tornato l’autunno

(Itt van az ősz, itt van újra – 1848)

E’ tornato l’autunno,
e, come sempre, è bello.
Chissà perchè mi piace,
ma mi piace tanto.

Mi siedo sulla collina,
e guardo attorno, di qua,
ascolto il silenzioso rumore
mentre dagli alberi cadono le foglie.

Il raggio del sole gentile
guarda alla terra e sorride,
come la madre guarda affettuosa
suo figlio mentre s’addormenta.

Infatti, in autunno la terra
non muore, ma s’addormenta.
Si vede anche dallo sguardo
che ha solo sonno, non è malato.

Ha tolto i suoi bei vestiti,
si è spogliata piano piano.
Si rivestirà, quando arriva
la primavera, la sua mattina.

Dormi pure, bella natura,
dormi fino alla mattina,
e sogni tutto ciò
che ti piace di più.

Io la mia cetra
la sfioro appena appena,
il mio canto dolce
sarà la ninna nanna per te.

Amore, siediti accanto a me,
stai qua senza dir niente
mentre il mio canto vola piano
come una brezza sopra il lago.

Se mi baci, appoggia le tue
labbra pian piano sulle mie,
non dobbiamo svegliare
la natura che dorme.

Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja Isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Orazione funebre – Halotti beszéd – poesia di Kosztolányi

Orazione funebre

Vedete amici miei, è morto d’improvviso
e ci ha lasciati soli. Ci ha tradito.
Lo abbiamo conosciuto: non era grande o eccellente
solo un cuore, a noi tanto caro,
ma ora non c’è più, è diventato con la terra tutt’uno,
Ahimè, è distrutto lo scrigno del suo corpo. .

Imparate tutti da questo esempio:
l’uomo è fatto così, è esemplare unico.
Non ce n’è un altro identico,
non c’è stato e non ci sarà mai,
come non crescono
due foglie uguali sull’albero.

Guardate questo capo
e gli occhi cari, chiusi per sempre.
Guardate la mano su cui è impressa
in scrittura cuneiforme
l’arcano segreto della sua vita singolare
e che, come una reliquia pietrificata,
viene avvolta in una nebbia ultraterrestre.

Chiunque lui fosse, è stato luce e calore.
Lo sapevano e manifestavano tutti: egli esisteva.
Il modo con cui amava questo o quel piatto,
come parlavano le sue labbra,
ora sigillate dal silenzio,
come la sua voce riverberò nelle nostre orecchie,
simile al suono di campane di chiese
sprofondate nell’acqua, laggiù,
come disse poco d’innanzi:
“Figliolo, mangerei un po’ di formaggio”
o beveva vino e guardava contento
il fumo della sigaretta a buon mercato tra le dita,
e correva, telefonava, intrecciava i suoi sogni
come un filo colorato:
e sulla sua fronte apparve il segno raggiante
della sua unicità tra milioni.

Puoi cercarlo ovunque, ma è inutile,
non lo troverai da nessuna parte,
né in Capo d’Africa, né in Asia,
né nel passato, né nel ricco futuro
dove chiunque altro potrà nascere
ma non lui stesso.
Ora non si accenderà mai più
il suo strano sorriso, appena accennato,
il fato volubile non riesce a ricreare questo miracolo.

Cari amici, questo è proprio
come quando noi cominciamo a raccontare
una fiaba, di un personaggio ad un certo punto
toccato dalla sua sorte: “C’era una volta…”,
poi gli piomba addosso il cielo,
pesante e terrificante,
e noi lo piangiamo: “non c’era più…”.
E’ disteso qui, colui che perseguì gli ideali,
diventando la propria statua pietrificata.
Non lo risveglierà né lacrima, né parola,
né alcuna sostanza chimica,
in questo mondo una volta lui c’era, non c’era….

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő
, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer