poesie

Forse sparirò d’improvviso – Talán eltűnök hirtelen

Forse sparirò d’improvviso

 

Forse sparirò d’improvviso,
come le impronte nel bosco.
Ho sperperato tutto ciò
di cui dovrei rendere conto.

Già il mio tenero corpo da bimbo
fu arso dal fumo corrosivo.
Tristezza mi sbrana la mente
se penso al mio destino.

Il desiderio vagante in terre lontane
mi ha azzannato ben presto.
Ora mi invadono rimpianti vibranti:
dovevo attendere ancora dieci anni.

Per sfida non ascoltavo
il consiglio materno.
Poi rimasi solo, orfano,
e derisi il mio maestro.

La giungla verde della mia giovinezza
credevo libera ed eterna,
ed ora con lacrime negli occhi ascolto
tra i rami secchi il rumore del vento.

 

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Al mio compleanno – Születésnapomra – poesia di Attila Jozsef

Al mio compleanno

Compio trentadue anni,
questo componimento
è un regalo prezioso
con cui mi sorprendo,
seduto qui in un angolo del cafè.
Sono volati via trentadue anni
e non sono arrivato
mai ai duecento al mese,
é proprio così, patria mia!
Avrei potuto diventare
un insegnante
e non un poveraccio,
consumatore di penne,
ma non ho potuto farlo,
perché all’università di Seghedino
quel tipo strano del rettore
mi ha mandato via.
Il suo avviso mi arrivò brusco e veloce
per la mia poesia “Non ho padre”
e ha protetto a spada tratta la patria
dalla mia minaccia..
Mi sono impresso in mente
il suo sfogo e il suo nome
“Finché ci sono io,
lei non insegnerà su questa pianeta”.
farfugliò trionfante.
Beh, se il signor
Antal Horger è felice
che il nostro poeta
non studia più grammatica,
la sua gioia è precoce,
perché Io insegnerò
ad un livello superiore
al mio intero popolo!

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltõtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költõnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj:
én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Solo colui – Csak az olvassa – poesia di Attila Jozsef

Solo colui che …

Solo colui che mi ama e conosce
deve leggere le mie poesie
perchè egli naviga nell’ignoto
e come il veggente conosce il futuro
perchè nel suo sogno
si è personificato il silenzio
e nel suo cuore ogni tanto si trattiene
la tigre e il cervo docile.

Csak az olvassa…

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Mamma – poesia di Attila Jozsef

Mamma

(Mama, 1934)

Da una settimana penso solo alla mamma,
sempre di nuovo mi fermo a ricordarla.
Lei che saliva in soffitta,
con un cesto pesante in mano, lesta.

Io ero ancora un uomo sincero,
urlavo e scalpitavo
che lasciasse il bucato ad un altro,
che portasse me lassù, in alto.

Ma lei andava e stendeva
Non mi sgridava, non mi guardava,
E i panni lucidi, fruscianti
Spiccavano il volo in alto.

Non piangerei più adesso, ma è tardi,
Vedo solo ora quanto è grande,
I suoi capelli grigi si muovono nell’alto,
scioglie il turchinetto nell’acqua del cielo.

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még õszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késõ,
most látom, milyen óriás õ –
szürke haja lebben az égen,
kékítõt old az ég vizében.

1934. október

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Mia madre – poesia di Attila Jozsef

Mia madre

(Anyám, – 1931)

Una domenica verso sera
ha preso con due mani la tazza,
sorrise e stava là, seduta
nel crepuscolo, tranquilla.

Dai signori portava a casa
in un pentolino la nostra cena;
siamo andati a letto, e pensai
che loro mangiano assai.

Era mia madre, piccola, morì presto,
perchè le lavandaie muoiono presto,
i loro piedi tremano dalla fatica,
e la stiratura fa male alla testa.

Per montagna e nuvole
c’è il bucato e il vapore,
e per cambiare aria
puoi salire in soffitta!

Si ferma mentre stira,
la sua esile figura
venne infranta dal Capitale,
pensateci proletari!

Si è incurvata dal lavare,
non sapevo che fosse giovane;
nei sogni portava grembiule pulito
e la salutò il postino.

Anyám

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban – –

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktõl vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünõdtem,
hogy õk egész fazékkal esznek – –

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónõk korán halnak,
a cipeléstõl reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól – –

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhõjáték
a gõz s levegõváltozásul
a mosónõnek ott a padlás – –

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tõke
megtörte, mindíg keskenyebb lett –
gondoljátok meg, proletárok – –

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki – –

1931. január 6.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Preghiera per i bambini – Ima a gyermekekért

Strawstack girl, oil on canvas, 40x50cm, 06/2011

Paglia – dipinto di Agnes Preszler

Preghiera per i bambini

Alberi, stelle, animali e pietre
amate i miei figli.
Vi affidavo sempre la loro sorte
quando eravamo lontani.
Voi che con me siete stati sempre buoni,
quando io non ci sarò più, amate loro.
Primavera, estate, autunno,
fiumi e boschi, amate i miei figli.
Tu strada, di sabbia, pietra o d’asfalto che sia,
guida con saggezza il maschio e la femmina.
Vento, bacia il loro viso a posto mio.
Erba e pietra siate cuscini sotto la loro testa.
Tu melo, offri loro i tuoi frutti,
guidali, notte stellata.
Riscaldali caro Sole e, di nascosto,
riempi le loro tasche del tuo oro segreto.
E voi, tutte cose vive e morte
guidateli, nuvole, aquile,
lampi impetuosi, formiche e lumachine.
L’uomo è malvagio, di lui non mi fido,
prenditi cura di loro tu, oh, mondo immenso.
Fuoco, acqua, terra e cielo,
i miei veri parenti, a voi mi rivolgo.
Fuoco, acqua, terra e cielo
diventerò quando muoio.
Tutti i dei, fuoco, acqua, terra e cielo
amate coloro che amo io!

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

In questa poesia di Lőrinc Szabó oltre all’amore del genitore per i figli, c’è anche una profonda simbiosi con il mondo naturale per cui mi ricorda il Cantico delle Creature di San Francesco d’Assisi.

mia madre

dedico la poesia a mia madre che pochi giorni fa ha compiuto 80 anni

 

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Come un sasso – Endre Ady

la pietra del Monte Gellert a Veroli

La pietra del Monte Gellert di Budapest incorporata nel Monumento alla Pace di Veroli, opera dello scultore Pietro Spagnoli. L’artista con la pittrice verolana Agnes Preszler e il primo consigliere dell’Ambasciata d’Ungheria Tamas Török

Come un sasso

(Ady Endre: A föl-földobott kõ, 1909)

Come un sasso tirato in alto,
piccola patria mia,
da te torna sempre tuo figlio.

Visita terre lontane, si abbaglia,
si deprime e cade nella polvere,
da cui è stato preso.

Desidera andar via, ma non può,
pieno di desideri che si calmano
per poi risvegliarsi di nuovo.

Sono sempre tuo nella mia rabbia,
nell’infedeltà, nell’amorevole pensiero,
sempre magiaro.

Come un sasso tirato in alto,
voglio o non voglio,
mio piccolo paese, a te somiglio.

Nonostante ogni desiderio,
se mi tirassi cento volte,
cento volte da te tornerei.

 

A föl-földobott kõ

Föl-földobott kõ, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelybõl vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hûtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kõ, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Barabba – racconto di Frigyes Karinthy

Cristo davanti Pilato - dipinto di Mihály Munkácsy

Cristo davanti Pilato – dipinto di Mihály Munkácsy, 1881

(Barrabás – 1917)

Il terzo giorno, sull’imbrunire, uscì dalla grotta e si avviò sulla strada.
Sui due lati c’erano rovine ancora fumanti. Nella fossa trovò uno di quelli che davanti a Pilato chiedevano la liberazione di Barabba. L’uomo stava urlando nel suo dolore. Gli si fermò davanti e gli disse:
– Eccomi qua!
L’uomo lo guardò e piangeva ancora più forte.
– Rabbi, rabbi!
Il Maestro disse mansueto:
– Non piangere, alzati e vieni con me, perché torno a Gerusalemme, per chiedere di nuovo giustizia da Pilato per me e per voi che siete stati trattati così da Barabba.
Il miserabile si alzò in piedi e si aggrappò al suo vestito.
– Vengo, Maestro, vengo con te! – disse tra le lacrime. – Dimmi che devo fare, che devo dire per salvarmi!
– Nient’altro – disse lui – solo quello che avresti dovuto dire tre giorni fa, quando Pilato chiese: “Chi volete che liberi, Barabba o il Nazzareno”?
– Oh, povero me, – esclamò il miserabile battendo la testa, – come io pazzo ho potuto scegliere Barabba, proprio lui, che mi ha fatto tutto questo!
– Bene – disse il Maestro – allora vieni con me davanti la casa di Pilato e, quando faccio il segno, tu urla con tutta la forza: “Il Nazzareno!”, come dicessi: “La mia vita!”
E l’uomo lo seguì.
Hanno poi incontrato un altro, a cui Barabba aveva tolto la casa, moglie, figli e l’aveva accecato. Egli lo toccò e gli disse:
– Sono io. Vieni con me a Gerusalemme e, quando ti toccherò con la mano, urla: “Il Nazzareno” ,come urlassi: “La mia casa! La mia moglie! La luce dei miei occhi!”
E quello, singhiozzando, lo seguì.
Poi incontrarono un altro, a cui Barabba aveva legato le mani e i piedi, e l’aveva buttato dentro uno stagno puzzolente.
Gli si avvicinò, lo liberò dalle corde e gli disse:
– Ti conosco, eri un poeta, che proclamavi il volo glorioso dell’anima. Vieni con me e, quando ti faccio il segno, urla:” Il Nazzareno!”, come se urlassi: “La libertà! La libertà del pensiero e dell’anima!”
Quello annuì, perché la bocca aveva ancora piena di fango, e gli baciò i sandali.
E così andavano avanti, e a loro si unirono sempre altri, tutti miserabili e penalizzati da Barabba. Ed ognuno di loro piangeva e si batteva il petto, e lo supplicava che sarebbe bastato solo un segno per urlare: “Il Nazzareno!” come se avessero urlato:”Pace, pace su tutta la terra!” Era sera quando arrivarono a Gerusalemme, davanti la casa di Pilato, che stava consumando la sua cena abbondante insieme a Barabba, l’assassino. Si abbuffarono di piatti costosi e bevvero vini corposi; i loro vestiti erano fastosi.
Allora il Nazzareno , in testa alla folla, che lo seguiva, si avvicinò e, alzando le sue mani bucate, disse mansueto:
– Pilato, ancora siamo in tempo, devi fare di nuovo giustizia. Il popolo volle Barabba ed io fui crocifisso, ma sono dovuto tornare, perché il popolo non si rendeva conto di quello che aveva fatto. Ecco sono qua; questi dietro me, hanno conosciuto Barabba ed ora vogliono giustizia. Chiedi a loro di nuovo di scegliere, come è scritto nella legge.
Pilato pensò un pò, poi si strinse le spalle e, affacciandosi sulla terrazza e, meravigliandosi per la grande folla, chiese:
– Allora, chi volete che liberi, Barabba o il Nazzareno?
E il Maestro fece il segno. E loro come un tuono, risposero:
– Barabba!
E si guardarono spaventati, perché ognuno di loro diceva: “Il Nazzareno”!
Il Maestro impallidì e si girò a guardarli. E riconobbe tutti i volti uno ad uno, ma insieme tutti questi visi facevano una testa enorme, che lo guardava con odio e con disprezzo. Gli occhi erano pieni di sangue e dalla bocca puzzolente uscì l’urlo rauco: “Barabba!” come se urlasse: “Morte, morte!”.
Pilato, imbarazzato, abbassò gli occhi e gli disse: “Tu vedi”.
Ed Egli salì le scale e porse i suoi polsi al boia per farli legare.

 

BARABBÁS

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent, a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és csendesen így szólt:

– Itt vagyok.

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

– Rabbi! Rabbi! – zokogott.

És a mester szelíden folytatta:

– Ne sírj. Állj fel, és jöjj velem. Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé, és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott, és az ő öltönyét megragadta.

– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó, mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

– Semmit – mondta ő szelíden -, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon, és megkérdezett titeket: “Kit engedjek hát el közülök, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

– Ó, én bolond – kiáltott a nyomorult, fejét öklével verve -, ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

– Jól van – folytatta szelíden a mester -, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: “a názáretit!”, mintha azt kiáltanád: “Az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találának útközben másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és feleségét és gyermekét, és szemeit kiszúratta.

És ő homlokát érinté csendesen kezével, és így szólt:

– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: “a názáretit!”, mintha azt kiáltanád: “A házamat! a gyermekemet! a szemem világát!”

Az pedig felzokogott, és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek, rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: “a názáretit!”, mintha ezt kiáltanád: “A szabadságot! a léleknek és gondolatnak szabadságát!”

Az pedig megcsókolta az ő saruját, és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét, és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: “a názáretit!”, mintha azt kiáltanák: “Békesség! békesség! békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült, és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek aranyedények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult, és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, s engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar – kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon, és szólt:

– Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: “Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: “A názáretit!”

A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: “Barabbás!”, mintha azt hörögné: “Halál! halál! halál!”

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit, és mondá neki: “Te látod!…”

Ő pedig bólintott fejével, és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail

spacer

Il sogno di Zhuāngzǐ – Dsuang Dszi álma

Il sogno di Zhuāngzǐ*

Duemila anni fa un bel giorno
il maestro Zhuāngzǐ una farfalla m’indicó.
“Ero questa farfalla nel mio sogno
– disse, – ed ora sono un po’ confuso.
Una farfalla, sì, una farfalla – raccontò, –
e questa farfalla svolazzava alla luce del sole
e non sospettava neanche di essere Zhuāngzǐ.
Poi mi sono svegliato ed ora non so, non so proprio,
quale sia la veritá – disse pensoso:
– era Zhuāngzǐ che sognava la farfalla
oppure era la farfalla a sognare me?”

Io risi di gusto: “Non scherzare maestro,
chi saresti altro se non Zhuāngzǐ stesso?”
Lui sorrise: “La farfalla del mio sogno
credeva nella sua verità allo stesso modo!”
Sorrise ed io alzai le spalle,
ma poi qualcosa mi fece rabbrividire
e da allora, da duemila anni sto meditando
ma divento sempre più indeciso.
Ora credo che non esista verità,
ma solo immagine e fantasia, cioè:
che Zhuāngzǐ sogni la farfalla,
la farfalla sogni lui ed io tutti e tre noi.

 

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke – mesélte –, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve –,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát!
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Ritratto di Lőrinc Szabó – disegno a pastelli di József Rippl-Rónai (fonte: Wikipedia)

Szabó Lőrinc költő, műfordító Wikipedia

 

Zhuāngzǐ  – filosofo e mistico cinese, considerato tra i fondatori del Taoismo Wikipedia

varianti dello stesso nome: Chuang Tzu / Zhuāngzǐ / Chuang Chou

 

 

“Figlioli, questa notte ho sognato che ero una farfalla: ora io non so se ero allora un uomo che sognava d’essere farfalla, o se io sono ora una farfalla, che sogna di essere uomo. So che l’una o l’altra risposta sono parimenti logiche. Vi prego di meditare molto prima di scandalizzarvi.” (questa ed altre citazioni di Zhuāngzǐ )

 

 

 

 

Si ringrazia Katalin Varga

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Mi tormenta un pensiero – Sándor Petőfi

(Egy gondolat bánt engemet, 1846)

Mi tormenta un pensiero,
morire in letto da solo,
consumarmi come un fiore,
che mangia un oscuro verme,
consumarmi lento come una candela
lasciata sola in una stanza vuota.
Oh Dio! Non darmi una morte così!
Voglio essere un albero
che da bufera viene strappato,
voglio essere una roccia,
che da monte a valle
viene spinta giù da un tuono rimbombante.
Quando tutti i popoli in catena
si alzano in piedi, pieni di rabbia,
avanzano con faccia rossa d’ira
e sulle bandiere queste parole sacre:
Libertà del mondo!
Lo suonano dall’oriente all’occidente,
e combattono contro l’oppressore.
Là voglio morire io, nel campo di battaglia,
là she sgorghi il sangue dal mio giovane cuore,
e quando le ultime parole gioiose
mi lasciano le labbra,
che siano coperte dal metallico rumore,
dal suono della tromba e del cannone,
e passando sul mio cadavere
che corrino cavalli calpestandomi,
verso la vittoria finale.
Là che si raccolgano le mie ossa perse,
e quando arriva il giorno del funerale,
in cui con bandiere e con musica ferale,
vengono sepolti in tomba comune
tutti gli eroi che sono morti per te,
santa libertà del mondo!

Egy gondolat bánt engemet

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kõszirt, mit a hegyrõl a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettõl nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hõsöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december.)

Sandor Petofi

Sándor Petőfi

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer