poesie d’amore

Alla Speranza – poesia di Csokonai

Fata Morgana,
che inganni i mortali,
sembri divinità,
Speranza cieca, falsa!
Ti crea l’infelice
e ti adora come protettore.
Perchè mi inganni ancora?
Perchè mi sorridi?
Perchè il buon umore finto
mi instilli?
Resta dove sei,
mi hai sollecitato,
ti ho creduto
e mi hai ingannato!

Nel mio giardino
hai piantato narcisi,
con ruscelli freschi
hai inaffiato i miei alberi,
mi hai coperto
con mille fiori
e la felicità
celestiale mi donavi.
Ogni mattina i miei pensieri
volavano come api verso i fiori.
Mi mancava solo una cosa
per la felicità completa,
il cuore di Lilla ho chiesto
e me l’ha dato il cielo.

Ma ahimè, i miei fiori
si sono appassiti,
alberi verdi e ruscelli
si sono essiccati.
La mia gioia di primavera
divenne tristezza d’inverno,
tutto il bello che avevo
ora è di un altro, immeritato.
Oh, magari mi fosse
rimasta Lilla, solo lei,
ora non mi lamenterei,
tra le sue braccia
i miei pensieri
dimenticherei
e gli onori e la fama
non desiderei.

Lasciami, Speranza,
lasciami in pace,
tanto questo dolore
mi uccide.
Sento che la mia forza
mi abbandona,
l’anima il cielo,
il corpo la terra desidera.
Per me, il prato è disadorno,
il campo è bruciato,
il boschetto è riarso,
il sole è scomparso.
Belle melodie armoniose,
fantasie colorate,
gioia, speranza, Lilla,
addio a tutte!

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Richiesta rispettosa

Mi consuma il fuoco ardente
di questo immenso amore,
la medicina per la mia ferita
sei tu, bellissima piccola rosa!

Il vivace brillare dei tuoi occhi
è come fuoco che illumina l’alba,
cacciano via i miei pensieri
le tue lucide labbra.

Rispondi con parole angeliche
alla mia richiesta,
con mille baci d’ambrosia
ti pagherò per la risposta.

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis ‘tulipánt!’
Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,

Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Alla fine di settembre – poesia di Sándor Petőfi

scultura-petofi-szendrey

scultura di Petofi con la moglie Julia Szendrey

Alla fine di settembre

(Szeptember végén – 1847)

E’ ancora verde il pioppo davanti la finestra,
ancora fioriscono i fiori nella valle,
ma vedi l’arrivo dell’inverno là sopra?
La cima del monte è coperta di neve.
Nel mio cuore brucia il fuoco dell’estate
ancora tutta la primavera ci fiorisce,
ma vedi: nei miei capelli scuri
si mischiano già i primi grigi.

Cadono i fiori e la vita corre via…
Siediti amore, sulle mie ginocchia.
Tu, che ora sul mio petto appoggi la testa,
domani magari piangerai sulla mia tomba.
Dimmi; se sarò io il primo a morire
mi coprirai gli occhi, piangendo?
E ti potrà poi convincere l’amore
di un altro ad abbandonare il mio nome?

Se dovessi buttare il velo da vedova,
attaccalo sulla croce della mia tomba,
io di notte salirò dal regno della morte
e lo porterò laggiù con me.
Per asciugare le mie lacrime per te,
che mi hai dimenticato così veloce,
e curare le mie ferite di cuore
perché ti amerò ancora e anche là, per sempre!

Szeptember végén 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Ode esitante – Tétova óda

Il poeta ungherese Miklos Radnoti e sua moglie Fanni

Il poeta ungherese Miklos Radnoti e sua moglie Fanni

Ode esitante

Da tanto tempo che vorrei raccontarti
della galassia nascosta del mio amore,
in una sola immagine e solo l’essenziale.
Ma tu sei trabordante e formicolante
in me come la mia stessa esistenza,
qualche volta invece solida ed eterna
come il guscio di lumaca chiusa nella roccia.
Il cielo lunato si muove sopra la mia testa
in caccia di piccoli sogni che volano fruscianti.
Ed io ancora non so dirti cosa significhi
per me sentire il tuo sguardo protettivo
sulla mia mano mentre lavoro.
Non c’è paragone che regga, appare e lo scarto.
E domani ricomincio tutto daccapo, perché valgo
quanto vale la parola nella mia poesia
e perché questo mi intrigherà sempre,
fino a quando non diventerò ossame.
Sei stanca e sento anch’io che è stata lunga
la giornata.Cosa posso dirti ancora?
Gli oggetti scambiano uno sguardo tra loro e ti lodano.
Una zolletta canta e dal miele cade una goccia,
brilla sulla tovaglia come una pallina dorata.
Un bicchiere vuoto tintinna spontaneo.
E’ felice perché vive con te. Magari avrò ancora
il tempo per dirti, com’è quando ti aspetta.
L’oscurità calante del sonno ti accarezza,
vola via e torna di nuovo sulla tua fronte.
Gli occhi sonnecchianti mi salutano l’ultima volta,
i tuoi capelli si distendono e tu ti addormenti.
La lunga ombra delle tue ciglie ondeggia,
la tua mano cade sul mio cuscino
come un ramo di betulla che si addormenta.
In te dormo anch’io, non sei un altro mondo,
e sento come cambiano le linee sottili,
sagge e misteriose nel palmo della tua mano.

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer