poesie esistenziali

Orazione funebre – Halotti beszéd – poesia di Kosztolányi

Orazione funebre

Vedete amici miei, è morto d’improvviso
e ci ha lasciati soli. Ci ha tradito.
Lo abbiamo conosciuto: non era grande o eccellente
solo un cuore, a noi tanto caro,
ma ora non c’è più, è diventato con la terra tutt’uno,
Ahimè, è distrutto lo scrigno del suo corpo. .

Imparate tutti da questo esempio:
l’uomo è fatto così, è esemplare unico.
Non ce n’è un altro identico,
non c’è stato e non ci sarà mai,
come non crescono
due foglie uguali sull’albero.

Guardate questo capo
e gli occhi cari, chiusi per sempre.
Guardate la mano su cui è impressa
in scrittura cuneiforme
l’arcano segreto della sua vita singolare
e che, come una reliquia pietrificata,
viene avvolta in una nebbia ultraterrestre.

Chiunque lui fosse, è stato luce e calore.
Lo sapevano e manifestavano tutti: egli esisteva.
Il modo con cui amava questo o quel piatto,
come parlavano le sue labbra,
ora sigillate dal silenzio,
come la sua voce riverberò nelle nostre orecchie,
simile al suono di campane di chiese
sprofondate nell’acqua, laggiù,
come disse poco d’innanzi:
“Figliolo, mangerei un po’ di formaggio”
o beveva vino e guardava contento
il fumo della sigaretta a buon mercato tra le dita,
e correva, telefonava, intrecciava i suoi sogni
come un filo colorato:
e sulla sua fronte apparve il segno raggiante
della sua unicità tra milioni.

Puoi cercarlo ovunque, ma è inutile,
non lo troverai da nessuna parte,
né in Capo d’Africa, né in Asia,
né nel passato, né nel ricco futuro
dove chiunque altro potrà nascere
ma non lui stesso.
Ora non si accenderà mai più
il suo strano sorriso, appena accennato,
il fato volubile non riesce a ricreare questo miracolo.

Cari amici, questo è proprio
come quando noi cominciamo a raccontare
una fiaba, di un personaggio ad un certo punto
toccato dalla sua sorte: “C’era una volta…”,
poi gli piomba addosso il cielo,
pesante e terrificante,
e noi lo piangiamo: “non c’era più…”.
E’ disteso qui, colui che perseguì gli ideali,
diventando la propria statua pietrificata.
Non lo risveglierà né lacrima, né parola,
né alcuna sostanza chimica,
in questo mondo una volta lui c’era, non c’era….

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő
, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Forse sparirò d’improvviso – Talán eltűnök hirtelen

Forse sparirò d’improvviso

 

Forse sparirò d’improvviso,
come le impronte nel bosco.
Ho sperperato tutto ciò
di cui dovrei rendere conto.

Già il mio tenero corpo da bimbo
fu arso dal fumo corrosivo.
Tristezza mi sbrana la mente
se penso al mio destino.

Il desiderio vagante in terre lontane
mi ha azzannato ben presto.
Ora mi invadono rimpianti vibranti:
dovevo attendere ancora dieci anni.

Per sfida non ascoltavo
il consiglio materno.
Poi rimasi solo, orfano,
e derisi il mio maestro.

La giungla verde della mia giovinezza
credevo libera ed eterna,
ed ora con lacrime negli occhi ascolto
tra i rami secchi il rumore del vento.

 

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Al mio compleanno – Születésnapomra – poesia di Attila Jozsef

Al mio compleanno

Compio trentadue anni,
questo componimento
è un regalo prezioso
con cui mi sorprendo,
seduto qui in un angolo del cafè.
Sono volati via trentadue anni
e non sono arrivato
mai ai duecento al mese,
é proprio così, patria mia!
Avrei potuto diventare
un insegnante
e non un poveraccio,
consumatore di penne,
ma non ho potuto farlo,
perché all’università di Seghedino
quel tipo strano del rettore
mi ha mandato via.
Il suo avviso mi arrivò brusco e veloce
per la mia poesia “Non ho padre”
e ha protetto a spada tratta la patria
dalla mia minaccia..
Mi sono impresso in mente
il suo sfogo e il suo nome
“Finché ci sono io,
lei non insegnerà su questa pianeta”.
farfugliò trionfante.
Beh, se il signor
Antal Horger è felice
che il nostro poeta
non studia più grammatica,
la sua gioia è precoce,
perché Io insegnerò
ad un livello superiore
al mio intero popolo!

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltõtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költõnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj:
én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer