Illyés-féle interjú – Nomen est omen

2012 februárjában a MTA BTK Irodalomtudományi Intézet Illyés Gyula Archívuma, nevezetesen Tüskés Anna, interjút készített velem, az Illyés Gyula fordításommal kapcsolatban. Itt közlöm:

Hogyan került kapcsolatba Illyés életművével, mikor olvasott először Illyést, honnan jött az indíttatás?

Mindigis szerettem az irodalmat, a verseket, gyermekkoromban rengeteget olvastam, sokszor vettem  részt szavalóversenyeken. Illyéssel is akkor ismerkedtem meg, igaz, csak általános iskolai szinten. Gimnáziumi és felsőfokú (Pénzügyi és Számviteli Főiskola) tanulmányaimat munka mellett végeztem, később számítóközpontokban és a Magyar Televízió szervezési osztályán dolgoztam, így az irodalomra nemigen jutott idő. Úgy gondolom azonban, a gyermekkorban szerzett benyomások, mégha egy ideig látensek is, egy egész életre kihatnak.

Jóval később, miután kikerültem Olaszországba, ahol igen jó fogadtatásom volt és ahol most is nagyon jól érzem magam, nyelvi és kulturális szempontból elszigetelődtem hazámtól. Felébredt bennem a vágy, hogy abból a csodálatos irodalmi örökségből, amelyet mi magyarok magunknak mondhatunk és amely sajnos a nyelvi korlátok miatt a világ számára nem élvezhető, az olaszokkal is megosszam. Igen merész vállalkozás volt ez, de úgy látszik, megérte: nagyon kedvező visszhangja volt az olaszok és az olaszul értő magyarok részéről egyaránt. Nagy elismerés számomra, hogy fordításaim bekerültek egy olasz nyelvi tagozatos középiskolai tankönyv anyagába (Giro d’italiano 2, Nemzeti Tankönyvkiadó), mint gyakorlat és ajánlott olvasmány.

Lefordította Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versét, amely megjelent az Osservatorio Letterarióban. Mi ennek a fordításnak a története, honnan jött az ötlet?

Megragadott a drámaisága, a fantasztikus ritmusa, nem tudtam neki ellenállni. Ez egy olyan vers, aminek hátborzongató hatása van és sajnos mindig aktuális, mert a hatalommal való visszaélés, az önkényes erőszak, mások leigázása a világ különböző pontjain ma is megtörténik. Az emberi jogokat, melyeknek kivívása annyi áldozatba került, meg kell védenünk, őrködnünk kell a demokrácia felett. A fordítás, úgy tudom, annak idején bekerült az Illyés Múzeum anyagai közé.

Fordított mást is Illyéstől?

Nem, ez az egyetlen.

Ismerte esetleg személyesen Illyést?

Nem, sajnos nem ismertem.

Illyés 1944 decemberi Naplójegyzeteiben olvashatjuk a következő bejegyzéseket: 
December 2. Szombat [p. 329]

Le Tihanyba Flórával (Szopkó, Preszler, Korbuly). Este: katonaság árad át a kompon. A sötétben bemásznak az udvarokba, szállást kérnek. Zörgés nálunk. Az első csoportot elküldjük. Újabb kettő. Beszéd a sötétben (oroszul), hogy nincs hely, de adunk kenyeret és bort. (A szomszédban közben veszekvés[?]: partizánok.) Végre kettőt befogadunk: hangjuk rokonszenves. Ruszten Csirikov „Bjughalter” és egy sofőr. Esznek. Lefekszenek. Reggel „doszvidányije”. Mariskát megsimogatják: „Tótárka.” „Pachozsdit.”

December [p. 335]

Vasárnap volt. A vőn kívül még két férj jött le a telepre, egy mérnök és egy tengerészkapitány, aki most a kereskedelmi minisztériumban dolgozott. De kivételesen lejött lányaihoz Preszler, a Hangya-raktárnok is.

– Maradunk – mondta Korbuly, a tengerészkapitány. Fiatal ember volt. Sötét, örmény arcbőre egy árnyalattal világosabb volt, megfogyatkozott alatta a vér.

– Nincs is már vonat – mondta Szopkó, a mérnök.

– Nekem pedig akárhogy is vissza kell mennem – mondta Preszler.

Esetleg valamelyik családtagjáról van itt szó?

Nem olvastam a naplót, így számomra ez egy fantasztikus felfedezés. A Preszler név tudomásom szerint nagyon ritka (családomon kívül csak külföldön élő Preszlerekről tudok), tehát egyáltalában nem kizárt, hogy egy rokonomról van szó. Sajnos édesapám egy éve meghalt, így nehéz lesz kideríteni az igazságot, de megpróbálom.

Más magyar irodalmi műveket is lefordított olaszra?

Igen, többek között Ady, Petőfi, József Attila, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Arany, Tóth Árpád, Radnóti verseket, sőt egy Szakonyi elbeszélést is, amelyhez az író készségesen megadta az engedélyt. Ezenkívül néhány népmesét, főleg Mátyás király meséket. Minden fordítás publikálva lett a honlapomon (www.ungherese.tk), ezen kívül a Magyar Elektronikus Könyvtárba is bekerült. A honlapomon 54 ezer látogató, a MEK-en 15 ezren olvasták ezeket a fordításokat. Sajnos többen figyelmen kívül hagyták a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket és a forrás megjelölése nélkül közöltek le egyes verseket. Volt, hogy a költő neve is elmaradt, megcsonkultak strófák, összeolvadtak versek. Néhány felhasználó arra vetemedett, hogy a fordításokat mint saját verseit közölje le egyes fórumokon. Mint nemrég felfedeztem, 2010 májusában La Repubblica, – egyike a legtekintélyesebb olasz napilapoknak, – egy Adyról szóló cikkben leközölte egy fordításomat: ebben az esetben is a forrás megjelölése nélkül.

Fordított valamit olaszról magyarra?

Körülbelül öt éve a Kalligram Kiadó (Pozsony – Budapest) megbízott azzal, hogy az Európai Unió támogatásával kiadandó Pasolini sorozat első kötetét (Tisztátalan cselekedetek – Amado mio) lefordítsam. Ez igen nehéz feladat de ugyanakkor nagy megtiszteltetés is volt, már csak azért is, mert az első magyarul megjelent Pasolini irodalmi műről van szó. A kötet a 2008-ban a Budapesti Könyvhéten lett bemutatva és úgy tudom kedvező fogadtatásban részesült.

Mivel foglalkozik jelenleg?

Üzemgazdászi (rend_szerszervezői) végzettségem van, de itt Olaszországban több mint húsz év alatt nem sikerült állást találnom, gyakorlatilag munkanélküli vagyok. Mivel a számítástechnika továbbra is érdekel, honlapok kezelésével tartom magam edzésben. Körülbelül öt évig egy regionális napilap és egy kulturális magazin munkatársa voltam, újságírói díjjal is ki lettem tüntetve. Egy éve azonban mindent otthagytam, hogy a festészetben, – hobby, amit néhány éve űzök, – professzionális szintre juthassak. Ez szintén egy gyermekkoromból visszatérő szenvedély. Realista stílusban készült festményeim, rajzaim (főleg portrék) a www.pagnes.tk honlapon tekinthetőek meg.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Una frase sulla tirannia – poesia di Gyula Illyes

Una frase sulla tirannia

Dove c’è tirannia
là c’è tirannia
non solo nel fucile,
non solo nella prigione,

non solo nelle camere
di interrogazione,
non solo nella voce
della guardia di notte,

non solo nel discorso
oscuro dell’accusa
o nei segni di Morse,
battuti sui muri della prigione,

non solo nella confessione
o nella condanna inappellabile
del giudice: colpevole!
C’è tirannia ovunque,

non solo nell’ordine militare:
puntate, fuoco!
è nel suono del tamburo,
nel tonfo del cadavere nel fosso,

non solo nella notizia
sussurrata con paura
attraverso la porta
semi-aperta,

non solo nel dito che serra la bocca
e zittisce ogni parola:
non ti muovere!
Non solo nelle linee

impietrite di espressione
che, come una griglia,
intrappolano l’urlo di paura
e nella cascata di lacrime mute

che aumentano ancora
di più il silenzio,
non solo nella pupilla
spalancata,

c’è tirannia
non solo nei canti,
hurrah ed evviva urlati
di nuovo in piedi

dove c’è tirannia
là c’è tirannia
non solo nell’applauso
instancabile dei palmi,

nel suono della tromba, nell’opera,
nelle pietre delle statue,
nei colori e nelle gallerie,
è presente in ogni cornice,

anzi già nel pennello,
non solo nel suono del motore
della macchina che passa
nella notte silenziosa

o quando si ferma
davanti la casa;
la tirannia è onnipresente,
la trovi nelle scuole materne,

nel consiglio del padre,
nel sorriso della madre,
nel modo con cui il bambino
risponde all’estraneo;

non solo nel filo spinato
non solo nelle fila dei libri,
nei loro contenuti
ancora più distruttivi,

è presente
nel bacio di addio,
quando ti chiede la moglie
quand’è che ti rivedo?;

nei saluti tanto abituali
sulla strada: come stai?
e nelle strette di mani
d’improvviso un po’ più morbide,

nel gelarsi del viso
della tua amante, improvviso;
perché è lì anche nei
tuoi incontri amorosi,

non solo nell’interrogatorio
ma nella dichiarazione,
nell’ebbrezza della parola dolce
come mosca nel vino,

perché non sei solo
nemmeno nel tuo sogno,
sta là con te nell’atto amoroso,
anzi già prima, nel desiderio,

perché ti pare bello
solo che è suo,
era la tua amante
che pensavi di amare,

nel piatto e nel bicchiere,
nell’olfatto e nel gusto,
nel freddo e nel crepuscolo,
nella stanza e all’aperto,

come quando attraverso
la finestra aperta
entra la puzza dalla strada
oppure c’è una fuga di gas,

se parli a te stesso,
ti interroga il tiranno
non sei libero nemmeno
nell’immaginario,

nel cielo là sopra
anche la Via Lattea
ti pare diversa: sembra
una frontiera,

dove il faro sparge luce
sulla zona battuta,
è un campo minato e la stella
ti pare un finestrino da spia,

la tenda celestiale:
campo di lavoro enorme,
perché la tirannia parla
dal suono della campana,

dal prete a chi ti confessi,
dalla predicazione;
chiese, parlamento, cavalletti
di tortura: sono palcoscenici;

apri e chiudi gli occhi,
inutile, ti guardano tutti,
è come una malattia
da cui nessuno ti libera,

senti il ticchettio delle ruote
prigioniero, prigioniero, ti dice
puoi andare al mare
o in montagna, lo respiri sempre,

è presente nel lampo,
in ogni rumore inatteso,
nella luce e nell’improvviso
sussulto del cuore;

nel riposo e nella noia
che ti lega, come catena,
nello scossone della pioggia,
nella nevicata bianca

che ti imprigiona,
negli occhi del tuo cane;
perché è presente
in ogni tua intenzione,

in ogni obiettivo
nel tuo futuro,
in ogni pensiero,
in ogni movimento;

come il fiume segue
il suo letto, e lo forma,
lo costruisci pure tu,
lo rivedi nello specchio,

ti guarda, non puoi scappare,
sei prigioniero ma anche carceriere;
lo senti nell’odore del tabacco,
nel tessuto del tuo vestito,

si impregna in tutto,
fino al tuo cervello,
vorresti aver idee,
ma solo le sue ti vengono in mente,

vorresti guardare, ma vedi
solo ciò che ti fa vedere
e dal cerino si avvampa
la fiamma e brucia

il bosco tutto intorno,
perché dovevi calpestarlo,
ma non lo facesti,
ed ormai è troppo tardi,

così ti sorveglia ormai,
in casa tua, in fabbrica,
nel campo e non lo sai più
cos’è carne e pane,

che significa vivere, amare,
desiderare, abbracciare;
lo schiavo produce
e porta le sue catene,

se mangi, lo fai crescere,
per esso fai i figli,
di questa catena
fanno parte tutti,

anche da te parte ed inonda,
anche tu ne sei membra,
così viviamo nel buio come talpe,
sebbene sopra di noi ci sia il sole,

e ci rinchiudiamo in prigioni,
perché dove c’è tirannia
è inutile la canzone
o qualsiasi opera d’arte,

perché è là anche
presso la tua tomba,
e dichiara tu chi eri,
ne sei servo anche nelle polveri.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsõben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó õr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hûvös
ítéletében: bûnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tûz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelzõ ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergõdõ jajsikolyban,
a csöndet

növelõ néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengõ szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
elõtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedõl a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
õ, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamezõ; a csillag:
kémlelõ ablak,

a nyüzsgõ égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérõ rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelõdsz ki e körbõl?
õ néz rád a tükörbõl,

õ les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evõdik
velõdig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit õ eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdõtûz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is õ vigyáz már,
gyárban, mezõn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, õt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belõled bûzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hû,
akármilyen mû,

mert ott áll
eleve sírodnál,
õ mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Alla fine di settembre – poesia di Sándor Petőfi

scultura-petofi-szendrey

scultura di Petofi con la moglie Julia Szendrey

Alla fine di settembre

(Szeptember végén – 1847)

E’ ancora verde il pioppo davanti la finestra,
ancora fioriscono i fiori nella valle,
ma vedi l’arrivo dell’inverno là sopra?
La cima del monte è coperta di neve.
Nel mio cuore brucia il fuoco dell’estate
ancora tutta la primavera ci fiorisce,
ma vedi: nei miei capelli scuri
si mischiano già i primi grigi.

Cadono i fiori e la vita corre via…
Siediti amore, sulle mie ginocchia.
Tu, che ora sul mio petto appoggi la testa,
domani magari piangerai sulla mia tomba.
Dimmi; se sarò io il primo a morire
mi coprirai gli occhi, piangendo?
E ti potrà poi convincere l’amore
di un altro ad abbandonare il mio nome?

Se dovessi buttare il velo da vedova,
attaccalo sulla croce della mia tomba,
io di notte salirò dal regno della morte
e lo porterò laggiù con me.
Per asciugare le mie lacrime per te,
che mi hai dimenticato così veloce,
e curare le mie ferite di cuore
perché ti amerò ancora e anche là, per sempre!

Szeptember végén 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

E’ tornato l’autunno – poesia di Sándor Petőfi

i colori dell'autunno

i colori dell’autunno – dipinto in olio di Agnes Preszler

 

E’ tornato l’autunno

(Itt van az ősz, itt van újra – 1848)

E’ tornato l’autunno,
e, come sempre, è bello.
Chissà perchè mi piace,
ma mi piace tanto.

Mi siedo sulla collina,
e guardo attorno, di qua,
ascolto il silenzioso rumore
mentre dagli alberi cadono le foglie.

Il raggio del sole gentile
guarda alla terra e sorride,
come la madre guarda affettuosa
suo figlio mentre s’addormenta.

Infatti, in autunno la terra
non muore, ma s’addormenta.
Si vede anche dallo sguardo
che ha solo sonno, non è malato.

Ha tolto i suoi bei vestiti,
si è spogliata piano piano.
Si rivestirà, quando arriva
la primavera, la sua mattina.

Dormi pure, bella natura,
dormi fino alla mattina,
e sogni tutto ciò
che ti piace di più.

Io la mia cetra
la sfioro appena appena,
il mio canto dolce
sarà la ninna nanna per te.

Amore, siediti accanto a me,
stai qua senza dir niente
mentre il mio canto vola piano
come una brezza sopra il lago.

Se mi baci, appoggia le tue
labbra pian piano sulle mie,
non dobbiamo svegliare
la natura che dorme.

Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja Isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Orazione funebre – Halotti beszéd – poesia di Kosztolányi

Orazione funebre

Vedete amici miei, è morto d’improvviso
e ci ha lasciati soli. Ci ha tradito.
Lo abbiamo conosciuto: non era grande o eccellente
solo un cuore, a noi tanto caro,
ma ora non c’è più, è diventato con la terra tutt’uno,
Ahimè, è distrutto lo scrigno del suo corpo. .

Imparate tutti da questo esempio:
l’uomo è fatto così, è esemplare unico.
Non ce n’è un altro identico,
non c’è stato e non ci sarà mai,
come non crescono
due foglie uguali sull’albero.

Guardate questo capo
e gli occhi cari, chiusi per sempre.
Guardate la mano su cui è impressa
in scrittura cuneiforme
l’arcano segreto della sua vita singolare
e che, come una reliquia pietrificata,
viene avvolta in una nebbia ultraterrestre.

Chiunque lui fosse, è stato luce e calore.
Lo sapevano e manifestavano tutti: egli esisteva.
Il modo con cui amava questo o quel piatto,
come parlavano le sue labbra,
ora sigillate dal silenzio,
come la sua voce riverberò nelle nostre orecchie,
simile al suono di campane di chiese
sprofondate nell’acqua, laggiù,
come disse poco d’innanzi:
“Figliolo, mangerei un po’ di formaggio”
o beveva vino e guardava contento
il fumo della sigaretta a buon mercato tra le dita,
e correva, telefonava, intrecciava i suoi sogni
come un filo colorato:
e sulla sua fronte apparve il segno raggiante
della sua unicità tra milioni.

Puoi cercarlo ovunque, ma è inutile,
non lo troverai da nessuna parte,
né in Capo d’Africa, né in Asia,
né nel passato, né nel ricco futuro
dove chiunque altro potrà nascere
ma non lui stesso.
Ora non si accenderà mai più
il suo strano sorriso, appena accennato,
il fato volubile non riesce a ricreare questo miracolo.

Cari amici, questo è proprio
come quando noi cominciamo a raccontare
una fiaba, di un personaggio ad un certo punto
toccato dalla sua sorte: “C’era una volta…”,
poi gli piomba addosso il cielo,
pesante e terrificante,
e noi lo piangiamo: “non c’era più…”.
E’ disteso qui, colui che perseguì gli ideali,
diventando la propria statua pietrificata.
Non lo risveglierà né lacrima, né parola,
né alcuna sostanza chimica,
in questo mondo una volta lui c’era, non c’era….

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő
, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Forse sparirò d’improvviso – Talán eltűnök hirtelen

Forse sparirò d’improvviso

 

Forse sparirò d’improvviso,
come le impronte nel bosco.
Ho sperperato tutto ciò
di cui dovrei rendere conto.

Già il mio tenero corpo da bimbo
fu arso dal fumo corrosivo.
Tristezza mi sbrana la mente
se penso al mio destino.

Il desiderio vagante in terre lontane
mi ha azzannato ben presto.
Ora mi invadono rimpianti vibranti:
dovevo attendere ancora dieci anni.

Per sfida non ascoltavo
il consiglio materno.
Poi rimasi solo, orfano,
e derisi il mio maestro.

La giungla verde della mia giovinezza
credevo libera ed eterna,
ed ora con lacrime negli occhi ascolto
tra i rami secchi il rumore del vento.

 

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Al mio compleanno – Születésnapomra – poesia di Attila Jozsef

Al mio compleanno

Compio trentadue anni,
questo componimento
è un regalo prezioso
con cui mi sorprendo,
seduto qui in un angolo del cafè.
Sono volati via trentadue anni
e non sono arrivato
mai ai duecento al mese,
é proprio così, patria mia!
Avrei potuto diventare
un insegnante
e non un poveraccio,
consumatore di penne,
ma non ho potuto farlo,
perché all’università di Seghedino
quel tipo strano del rettore
mi ha mandato via.
Il suo avviso mi arrivò brusco e veloce
per la mia poesia “Non ho padre”
e ha protetto a spada tratta la patria
dalla mia minaccia..
Mi sono impresso in mente
il suo sfogo e il suo nome
“Finché ci sono io,
lei non insegnerà su questa pianeta”.
farfugliò trionfante.
Beh, se il signor
Antal Horger è felice
che il nostro poeta
non studia più grammatica,
la sua gioia è precoce,
perché Io insegnerò
ad un livello superiore
al mio intero popolo!

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltõtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költõnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj:
én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Solo colui – Csak az olvassa – poesia di Attila Jozsef

Solo colui che …

Solo colui che mi ama e conosce
deve leggere le mie poesie
perchè egli naviga nell’ignoto
e come il veggente conosce il futuro
perchè nel suo sogno
si è personificato il silenzio
e nel suo cuore ogni tanto si trattiene
la tigre e il cervo docile.

Csak az olvassa…

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Mamma – poesia di Attila Jozsef

Mamma

(Mama, 1934)

Da una settimana penso solo alla mamma,
sempre di nuovo mi fermo a ricordarla.
Lei che saliva in soffitta,
con un cesto pesante in mano, lesta.

Io ero ancora un uomo sincero,
urlavo e scalpitavo
che lasciasse il bucato ad un altro,
che portasse me lassù, in alto.

Ma lei andava e stendeva
Non mi sgridava, non mi guardava,
E i panni lucidi, fruscianti
Spiccavano il volo in alto.

Non piangerei più adesso, ma è tardi,
Vedo solo ora quanto è grande,
I suoi capelli grigi si muovono nell’alto,
scioglie il turchinetto nell’acqua del cielo.

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még õszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késõ,
most látom, milyen óriás õ –
szürke haja lebben az égen,
kékítõt old az ég vizében.

1934. október

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Mia madre – poesia di Attila Jozsef

Mia madre

(Anyám, – 1931)

Una domenica verso sera
ha preso con due mani la tazza,
sorrise e stava là, seduta
nel crepuscolo, tranquilla.

Dai signori portava a casa
in un pentolino la nostra cena;
siamo andati a letto, e pensai
che loro mangiano assai.

Era mia madre, piccola, morì presto,
perchè le lavandaie muoiono presto,
i loro piedi tremano dalla fatica,
e la stiratura fa male alla testa.

Per montagna e nuvole
c’è il bucato e il vapore,
e per cambiare aria
puoi salire in soffitta!

Si ferma mentre stira,
la sua esile figura
venne infranta dal Capitale,
pensateci proletari!

Si è incurvata dal lavare,
non sapevo che fosse giovane;
nei sogni portava grembiule pulito
e la salutò il postino.

Anyám

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban – –

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktõl vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünõdtem,
hogy õk egész fazékkal esznek – –

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónõk korán halnak,
a cipeléstõl reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól – –

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhõjáték
a gõz s levegõváltozásul
a mosónõnek ott a padlás – –

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tõke
megtörte, mindíg keskenyebb lett –
gondoljátok meg, proletárok – –

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki – –

1931. január 6.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer