Alla fine di settembre – poesia di Sándor Petőfi

scultura-petofi-szendrey

scultura di Petofi con la moglie Julia Szendrey

Alla fine di settembre

(Szeptember végén – 1847)

E’ ancora verde il pioppo davanti la finestra,
ancora fioriscono i fiori nella valle,
ma vedi l’arrivo dell’inverno là sopra?
La cima del monte è coperta di neve.
Nel mio cuore brucia il fuoco dell’estate
ancora tutta la primavera ci fiorisce,
ma vedi: nei miei capelli scuri
si mischiano già i primi grigi.

Cadono i fiori e la vita corre via…
Siediti amore, sulle mie ginocchia.
Tu, che ora sul mio petto appoggi la testa,
domani magari piangerai sulla mia tomba.
Dimmi; se sarò io il primo a morire
mi coprirai gli occhi, piangendo?
E ti potrà poi convincere l’amore
di un altro ad abbandonare il mio nome?

Se dovessi buttare il velo da vedova,
attaccalo sulla croce della mia tomba,
io di notte salirò dal regno della morte
e lo porterò laggiù con me.
Per asciugare le mie lacrime per te,
che mi hai dimenticato così veloce,
e curare le mie ferite di cuore
perché ti amerò ancora e anche là, per sempre!

Szeptember végén 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Leave a reply