La preghiera di Giona – poesia di Mihály Babits

(Jónás imája)

Ormai mi abbandonano le parole,
o sono diventato io come
un fiume straripante,
senza argini e senza méta,
tante vecchie inutili parole
trascino con me,
come porta il torrente
i pali arginanti e le dighe
con sè, errante.
Magari desse il Signore
al mio ruscello un letto
per portarmi sicuramente
verso il mare,
magari mettesse lui
la rima pronta alle mie poesie,
e la Bibbia sulla mensola
la mia metrica sia.

Perchè io Giona,
il suo pigro servo,
prima nascosto,
poi Giona nella balena
che scese nell’oscurità sorda
e rovente non per tre giorni,
ma per tre mesi, tre anni o secoli,
prima di sparire per sempre
nella bocca di una balena
eterna, ancora più sorda,
possa trovare la voce vecchia,
mettere le mie parole
in fila impeccabile,
come Lui mi suggerisce,
e possa parlare senza paura,
se mi permette la debole gola,
e non mi stanchi mai fino a sera,
o finchè le autorità del cielo
o di Ninive mi permetteranno
di parlare e non morire.

Babits Mihály
Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
(1939)

spacer

Leave a reply