L’innestatoio di Dio – poesia di Árpád Tóth

(Isten oltókése, 1928)

Soldi, salute, successo,
agli altri hai dato di più,
ma io non Ti accuso, Signore,
e non mi lamento con te.

A soffrire non sono certo il primo,
benedico la lama del tuo coltello
con cui mi trafiggi di nuovo;
della rabbia degli stupidi sorrido.

Perché so e sento che tu mi ami,
benedetto il tuo innestatoio
che serve per far sorgere
nuova bellezza in me.

Soffro, ma stringo le labbra,
so che è tua la mia lotta,
la mia faccia di lacrime è bella,
guarda in distanza e a Te somiglia.

Isten oltó-kése
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

spacer

Leave a reply