Oh, quante volte vi vedo – poesia di Dezső Kosztolányi

(Ó, hányszor látlak mégis bennetek )

Oh, quante volte vi vedo
Piccoli fratelli miei, bambini in stracci.
In giardini brinati, sotto la mia finestra,
là vi ribellate, muti, senza paura,
sotto l’ombra dei pini, in neve e nebbia.
Il piccolo muratore quanto è inzaccherato,
come pallido il piccolo magnano,
il figlio del carpentiere è come Gesù,
alza il martello il piccolo fabbro,
piange il figlio del falegname e carraio,
e fatto di bambini questo esercito.
Chiamerei mio padre, ma lui dorme,
è profonda e senza confini la notte.
Li guardo e piango per loro,
loro, i piccoli ribelli della notte.
Combattendo il buio con gli occhi aperti
nella stanza calda mi alleo a loro
e attraverso la finestra e contro ogni sorte
pongo loro la mia piccola mano da signore.

Ó, hányszor látlak mégis bennetek

Ó, hányszor látlak mégis bennetek,
kis testvérkéim, rongyos gyermekek.
Deres kertekben, ablakom alatt,
ott lázadoztok ti ijesztve, némán,
kékzubbonyos, halálra-szánt csapat,
a hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán.
A pici kőműves mily csatakos,
milyen fakó a pöttön lakatos,
az ács fia, mint Jézus, oly csodás,
pörölyt emel a kicsike kovács,
sír a bognár, az asztalos fia,
egész, egész gyermek-ármádia.
Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,
a messzeség zenél a messze éjen.
És nézem őket és siratom őket
az éjjeli, makrancos zendülőket.
Harcolva árnnyal és meleg szobával,
nyitott szemmel velük szövetkezem,
és ablakon és véren-sorson által
őnékik nyújtom úri, kis kezem.

spacer

Leave a reply