Archives

Alla fine di settembre – poesia di Sándor Petőfi

scultura-petofi-szendrey

scultura di Petofi con la moglie Julia Szendrey

Alla fine di settembre

(Szeptember végén – 1847)

E’ ancora verde il pioppo davanti la finestra,
ancora fioriscono i fiori nella valle,
ma vedi l’arrivo dell’inverno là sopra?
La cima del monte è coperta di neve.
Nel mio cuore brucia il fuoco dell’estate
ancora tutta la primavera ci fiorisce,
ma vedi: nei miei capelli scuri
si mischiano già i primi grigi.

Cadono i fiori e la vita corre via…
Siediti amore, sulle mie ginocchia.
Tu, che ora sul mio petto appoggi la testa,
domani magari piangerai sulla mia tomba.
Dimmi; se sarò io il primo a morire
mi coprirai gli occhi, piangendo?
E ti potrà poi convincere l’amore
di un altro ad abbandonare il mio nome?

Se dovessi buttare il velo da vedova,
attaccalo sulla croce della mia tomba,
io di notte salirò dal regno della morte
e lo porterò laggiù con me.
Per asciugare le mie lacrime per te,
che mi hai dimenticato così veloce,
e curare le mie ferite di cuore
perché ti amerò ancora e anche là, per sempre!

Szeptember végén 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

E’ tornato l’autunno – poesia di Sándor Petőfi

i colori dell'autunno

i colori dell’autunno – dipinto in olio di Agnes Preszler

 

E’ tornato l’autunno

(Itt van az ősz, itt van újra – 1848)

E’ tornato l’autunno,
e, come sempre, è bello.
Chissà perchè mi piace,
ma mi piace tanto.

Mi siedo sulla collina,
e guardo attorno, di qua,
ascolto il silenzioso rumore
mentre dagli alberi cadono le foglie.

Il raggio del sole gentile
guarda alla terra e sorride,
come la madre guarda affettuosa
suo figlio mentre s’addormenta.

Infatti, in autunno la terra
non muore, ma s’addormenta.
Si vede anche dallo sguardo
che ha solo sonno, non è malato.

Ha tolto i suoi bei vestiti,
si è spogliata piano piano.
Si rivestirà, quando arriva
la primavera, la sua mattina.

Dormi pure, bella natura,
dormi fino alla mattina,
e sogni tutto ciò
che ti piace di più.

Io la mia cetra
la sfioro appena appena,
il mio canto dolce
sarà la ninna nanna per te.

Amore, siediti accanto a me,
stai qua senza dir niente
mentre il mio canto vola piano
come una brezza sopra il lago.

Se mi baci, appoggia le tue
labbra pian piano sulle mie,
non dobbiamo svegliare
la natura che dorme.

Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja Isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer

Mi tormenta un pensiero – Sándor Petőfi

(Egy gondolat bánt engemet, 1846)

Mi tormenta un pensiero,
morire in letto da solo,
consumarmi come un fiore,
che mangia un oscuro verme,
consumarmi lento come una candela
lasciata sola in una stanza vuota.
Oh Dio! Non darmi una morte così!
Voglio essere un albero
che da bufera viene strappato,
voglio essere una roccia,
che da monte a valle
viene spinta giù da un tuono rimbombante.
Quando tutti i popoli in catena
si alzano in piedi, pieni di rabbia,
avanzano con faccia rossa d’ira
e sulle bandiere queste parole sacre:
Libertà del mondo!
Lo suonano dall’oriente all’occidente,
e combattono contro l’oppressore.
Là voglio morire io, nel campo di battaglia,
là she sgorghi il sangue dal mio giovane cuore,
e quando le ultime parole gioiose
mi lasciano le labbra,
che siano coperte dal metallico rumore,
dal suono della tromba e del cannone,
e passando sul mio cadavere
che corrino cavalli calpestandomi,
verso la vittoria finale.
Là che si raccolgano le mie ossa perse,
e quando arriva il giorno del funerale,
in cui con bandiere e con musica ferale,
vengono sepolti in tomba comune
tutti gli eroi che sono morti per te,
santa libertà del mondo!

Egy gondolat bánt engemet

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kõszirt, mit a hegyrõl a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettõl nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hõsöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december.)

Sandor Petofi

Sándor Petőfi

 

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail
spacer